MegDOBbantó élmények:

  Mint ahogy említettem az első bejegyzésemben, zenélek. Azt viszont nem, hogy pontosan micsodán. Nos -, dobolok. *** Igazán felemelő érzésnek bizonyult már az is, ha a próbákon hibátlanul eljátszottam a darabomat, ám ez, hogy őszinte legyek: ott nem igazán fordult még elő. Csak képzeljétek el, ahogyan a Gyöngy hajú lány c. dalt próbálom megtanulni, és éppen a cintányér / pergő / lábdob kombót próbálom összehozni a zenekar kíséretével, de ekkor szerető igazgatónk, ki ennek a számnak nagy rajongója, beront énekelve, majd azzal a lendülettel ki is megy, én pedig összezavarodva ülök a hangszer mögött, és sóhajtok egy nagyot, hiszen pont akkor nem hibáztam -, egészen odáig. Viszont hogy rátérjek a lényegre:

2016. 06. 08.
Fellépésem dátuma. Első koncertem dátuma. Az első olyan koncertem dátuma, amin - végre hat és fél év után - doboltam. Furcsa, mi? Én sem hiszem el.
A produkció (ha mondhatom így) fantasztikusnak bizonyult. - De hogy mindenről beszámoljak, kezdeném az elején. *** Kazetta visszapörgetés feelingű emlékezés *** A próbákon enyhe fejfájás tört rám. Kellőképp elég volt ahhoz, hogy ne érezzem a legjobban magam. Tanáraim észrevették rajtam a rosszullét jeleit, ám nem igazán törődtek vele -, bár már azt, hogy rákérdezett a tanárok szó-szólója, a ,,mindig szigorú" Esz' Hunor, nagyon megtisztelőnek és egy ritka pillanatnak találtam. Végül elbőgtem magam, mivel a fájdalom túllépte a tűrő-határom. Tényleg, iszonyatos kínok között mentem keresztül. A szemeim vérben forogtak, vörös pírben fürdött az arcom, amin a hideg víz is alig segített, és rettentően szédültem is. Nem kívánom senkinek ezt az érzést, főleg nem fellépés előtt öt perccel, ami a köszöntőbe is jócskán belenyúlt. De a helyem természetesen fennmaradt a ,,színpad" háta mögött, kedvenc srácom, Ferike mellett, akit egy olyan embernek kell elképzelni: Képes hangulatot teremteni egy öregotthonban -, viccet varázsolni a mindig drámai próbáinkba, és intelligenciáját nem múlhatta felül senki. - Viszont róla majd egy másik bejegyzésben kerítek nagyobb figyelmet. Lényeg a lényeg: Őt imádni kell.
Tehát elkezdődött, meg minden egyéb ilyen kezdetleges beszámoló. A soromra vártam, de természetesen a Highway To Hell-re is, amiben Feri dobolt. Eközben See You Again-t énekeltünk a nézők szeme láttára, ,,metál" szimbólumot mutattunk a magasba a leglassabb számok közepén, és ja. Királyul éreztük magunkat -, én pedig kezdtem megfeledkezdni a fejfájásról, ami ha eszembe jutott, újra csak belenyilalt. Végül én következtem... a fejem újra hasogatni kezdett az izgalomtól, a vérnyomásom az egekbe szökött, és atya ég, komolyan 200-250 ember előtt kellett játszanom. És mégsem. Szerencsémre a két énekes, egy fiú és egy lány pont elém állt, így kellőképpen eltakartak ahhoz, hogy a nézők ne lássák: kegyetlenül rosszul érzem magam. De tudjátok mit? Fenomenális volt! Hogy Freddie-t, azaz Fehérvári Gábor Alfrédet, az Eurovíziós Dalfesztivál VALÓDI nyertesét, és egy tiszteletreméltó, igaz humánt -, büszkeséget idézzek: ,,Egy kicsit mind meghaltunk ezen a színpadon, hogy jól teljesítsünk". Nincsenek szavak arra, amiket akkor, s most is érzek a szívem mélyén. Hihetetlen, hogy újra és újra bele tudok szeretni egy olyan hangszer használatába, amit már hat és fél éve ismerek, közvetlen testközelből. *** És természetesen kell egyfajta befejezés, ami az én részemről úgy zárulna: - A meghajlás és egy kiadós hányás után jöhetett a jól kiérdemelt kóla.

H. Henriett(a), BP - 2016. 06. 23.